News

23:25

Sziasztok, Báránykáim!

Most nem a fejezettel jövök - igen, még mindig nem, bocsánat - hanem egy fontos, közérdekű információval. A történetnek eddig 13 publikált fejezete van, és összesen 15 lesz. Igen, tehát már csak kettő van hátra. Ez a nyár nem úgy alakult, ahogy én elterveztem, sokkal kevesebb időm van mindenre. :( Bármennyire is szeretem Elizát és Noelt, egyszer eljön az a pont, ahol el kell engednem a kezüket. És ez nemsokára be is fog következni.

De! Már régóta megfogalmazódott a fejemben egy másik ötlet - még ez a történet előtt -, amit akkoriban el is kezdtem képernyőre vetni. Néhány fejezetet már megírtam, és szeretnék még jó párat, szóval mikor vége lesz Elizának, és majd elégnek érzem az eltelt időt, publikálom azt is. Egyelőre nem szeretnék túl sok mindent mondani róla, maradjon még az én titkom! :)

Igyekszem hozni a következő fejezetet, csak hát mint mondtam, semmi sem úgy alakul, ahogy én szeretném. Remélem, senki sem pártol el emiatt tőlem, nagyon köszönöm, hogy vagytok nekem! Néha a blogom jelent számomra mindent, még akkor is, ha ez nem látszik.

Pusszantalak titeket:

Sabrena

xXx

0 comments

Eliza in Wonderland - 13. ♥

20:18

Báránykáim! Szánom-bánom a késést, nem is keresek indokokat, egyszerűen csak bevallom: lusta voltam. :$ Bocsánat mindenkitől!

Bétázta: Lexi ♥ Neki megint hálás vagyok a munkájáért!

Plusz infó: köszönöm szépen a történet ajánlását BabyAngelnek, aki az alábbi oldalon írt a történetemről: http://tortenet-ajanloblog.blogspot.com/

Várom a véleményeket! :)
Pusszantalak titeket:

Sabrena

xXx

13. Reggeli

Mikor reggel felkeltem, pislogtam néhányat és a konyhába indultam egy erős kávéért. Nem tudom miért, de automatikusan nem is gondoltam a tegnap estére. Pedig mennyire jó volt, Istenem! Sosem fogom elfelejteni az érzést, amikor Noel ajka érte az enyémet, s ahogyan testünk összesimult... Nyeltem egy nagyot.

Kinyitottam az ajtót, de attól a látványtól, ami a szemem elé tárult, elszédültem. Újabb hatalmas pislogások következtek, majd szemdörzsölés, hogy nem álmodom-e. És nem álmodtam. Tényleg az történt, amit gondoltam.

– Jó reggelt! – köszöntött mosolyogva, miközben egy palacsintát csúsztatott a tányérra. – Korán keltél. Rosszul aludtál?

Az órára pillantottam: még nyolc óra sem volt.

– Nem én keltem korán. Te mióta vagy ébren?

– Óh, csak egy órája. Azóta voltam vásárolni, most pedig...

– Sütsz – jelentettem ki hitetlenkedve. Leültem az asztalhoz, és megbabonázva bámultam. Egy szürke póló volt rajta, meg egy kopott farmer. Kezdtem azt hinni, hogyha tütüt viselne, akkor is mesésen festene.

– Nem – nevetett. – Reggelit készítek neked.

– És ezt mégis mivel érdemeltem ki? – Megállt a mozdulatában, és csak bámult rám. – Vagy mit műveltél, hogy ilyen királynői ellátásban részesülök?

– Hát ez hihetetlen – rázta meg a fejét. – Csak gondoltam, kedveskedem neked egy kicsit, és te máris arra gondolsz, hogy rosszat tettem!

– Sosem lehet tudni – vontam meg a vállamat. – Egyébként mióta tudsz sütni?

– Mióta New Yorkban élek. Muszáj volt megállnom a saját lábamon, mikor elköltöztem anyáéktól. És ne tudd meg, mennyire rossz volt hónapokig csak szendvicsen meg kínain élni! Aztán nézelődtem a neten, és úgy döntöttem, megtanulok néhány dolgot. Na, meg persze jól jött a női nem elkápráztatásában is.

– Micsoda gavallér! Megtanulsz azért főzni, hogy a nőknek jobb legyen.

– Ugye-ugye? Sok mindent nem tudsz még rólam.

– Ettől félek én is!

Nyújtózkodtam egy nagyot, majd felálltam, és a szekrényhez sétáltam, hogy kivegyek belőle egy bögrét, de valaki már megelőzött a tervem megvalósításában... A pulton fogadott a kedvenc bögrém, benne frissen készült, gőzölgő kávéval. Noelre sandítottam.

– Kezdek félni tőled... – dörmögtem, mire csak egy újabb hangos nevetés volt a válasz.

– Azt ne tedd, ugyanis semmi természetfeletti nincs a helyzetben. Pusztán megfigyeltelek.

– Hogy? De az nem is lehetséges! Hiszen azt láttam volna!

– Eliza... Én akkor is néztelek, amikor te engem nem.

– Jaj... – fordultam el hirtelen. – Ezt lehet, hogy nem kellett volna mondanod.

– Mégis miért nem? – kérdezte közelről aggodalmasan. Sokkal közelebbről, mint azt gondoltam volna. – Eliza, miért nem?

– Mert ez számomra hihetetlen és új. És mellesleg nem hiszem, hogy olyan nagy látványosság lennék.

– Bolond! – nevetett fel.

Ismét felé fordultam, ő meg kisimított egy tincset az arcomból, és a fülem mögé tűrte. Mélyen a szemembe nézett, azzal az átható pillantással, amellyel bűvölni is képes volt.

– Hjaj. Fogalmam sincs, miért vélekedsz így magadról. Kedves vagy, gyönyörű, megértő, és a világ legjobb dolgai közé tartozik beszélgetni veled. Figyelsz az emberre, még akkor is, ha azt mutatod, hogy nem. Szeretek veled lenni, és az elkövetkezendő időkben szeretnék is még. Ez akkora nagy kérés?

– Nem, egyáltalán nem nagy. Csak... Tényleg azt mondtad, hogy a világ legjobb dolgai közé tartozik, hogy... Hát, izé... – motyogtam.

– Van fogalmad róla, mennyire édes vagy ilyenkor? – ölelt magához. – És igen, tényleg azt mondtam, hogy benne van.

– Te csak... Túlzol. Nem érdemlem ezt meg.

– Na jó! – tartott el finoman magától. – Ezt most fejezzük be, oké? Én sokkal inkább tisztában vagyok az értékeiddel, mint te magad. Ezért hát arra kérlek, hogy fejezd be az önostorozást, és ülj le velem reggelizni. Mert hidd el nekem, isteni palacsintát sütöttem.

Hát, kedves Noel – gondoltam magamban. – Mi az a dolog, amit te csinálsz, te vagy, te érzel és nem isteni?

Címkék: Eliza in wonderland

4 comments

Eliza in Wonderland - 12. ♥

18:20

Sziasztok, Báránykáim! :) A szóbelik miatt elcsúsztam a frissel, de most végre utolértem magamat. Bocsika a késésért :$ Köszönöm, hogy itt vagytok még nekem, jó olvasást :) ♥

Bétázta: Lexi ♥ Köszönet!

Pusszantalak titeket:

Sabrena

xXx

12. Őrület

Erősen löktem el magamtól Noelt, miközben dühös pillantásokkal néztem rá. Na, de mégis mit gondolhat rólam! Én nem olyan lány vagyok!

Attól függetlenül, hogy megmondani sem tudom, mennyire vágytam már a csókjára, nagyon feldühödtem. Mi az, hogy csak úgy csókolgat engem?

– Eliza! – nyúlt a kezem után, de elhúztam.

Megráztam a fejemet, hátat fordítottam neki, és szaladni kezdtem. Bezárkóztam a vécébe, és az ajtónak támaszkodva vártam.

Noel nem váratott sokáig magára.

– Eliza! Meg kellene beszélnünk, nem? Engedj be, kérlek!

– Inkább nem – jelentettem ki szilárdan. – Annak még rossz következményei lehetnek.

– Kérlek!

– Nem.

– Eliza, ne szórakozz most velem!

Elég tántoríthatatlannak tűnt a hangja. Hajaj, ha még csak szórakoznék vele! Az a baj, hogy nagyon félek magamtól. Még a végén kárt teszek valamelyikünkben. Túl nagy hatást váltott ki belőlem az a csók.

– Rendben – sóhajtottam, majd kitártam előtte az ajtót.

A pillanat törtrésze alatt jött be, zárta be az ajtót, és süllyesztette el valamelyik zsebében a kulcsot. Ellenkezni akartam, de az ajkam elé tette az egyik ujját, hogy ezzel elhallgattasson.

– Most ne mondj semmit. Végighallgatsz, rendben?

Bólintottam.

– Oké. Én csak néhány hete érzem, hogy valami határozottan megmozdult bennem. És ennek következményeképp tapasztaltad az előbbieket. Sajnálom, ha túl sok volt neked. De... Mindennél jobban vágyom rád.

A tarkómra tette a kezét, ujjai végigszántották a hajamat, közelebb húzott magához, és ismét megcsókolt. Most nem úgy, ahogyan az előbb. Hajaj, de még mennyire, hogy nem úgy! Sokkal vadabbul, szenvedélyesebben.

Őrülten csókoltuk egymást, miközben a hideg, csempézett falnak lökött. Egy pillanatra feleszméltem, hogy mit is művelünk mi tulajdonképpen, én még mindig nem vagyok olyan lány, de gyorsan tovaszállt a kételyem. A szoknyám széle egy picit felcsúszott a lábamon, Noel pedig készségesen simította oda a kezét. Egész beleborzongtam az érintésébe.

Egészen addig semmi kételyem nem támadt a jelenlegi helyzetet illetően, amíg valaki hangosan nem kezdett dörömbölni a klotyó ajtaján, hogy be akar jönni. Úgy rebbentünk szét, mint akiket valami megégett. Ez pedig nem a szenvedély volt. Noel értetlen arcára pillantottam, majd kitörtem a helyiségből, és a bárpulthoz iramodtam. Nem szoktam inni, de most kellett valami hűsítő. Méghozzá elég erős.

Kevertem magamnak egy whisky-kólát, majd lehajtottam. Marta a torkomat, nem szoktam én ehhez hozzá. Másodpercekkel később már éreztem zubogni a véremben az alkoholt, teljesen felperzselte az így is forró hangulatomat.

Ekkor két kezet éreztem a derekamra kulcsolódni, és félrehúzva a hajamat valaki a nyakamba hajolt. Beszívta az illatomat. Nekem sem kellett sokáig gondolkoznom, azonnal leesett, hogy Noel az. A kis közjátékunk után mégis ki lehetne?

– Táncolj velem – suttogta a nyakamba. – Kérlek.

Ha valaki azt hiszi, hogy sokáig kellett győzködni, hatalmasat téved. Készségesen fordultam vele szembe, majd hajoltam hozzá közelebb. Aztán, hogy csak a vágyaim tükröződése vagy az alkohol hatása volt-e, döntse el aki akarja.

A parkettre húzott, ahol pár pillanat elteltével táncolni kezdtünk. Fogalmam sincs, ki keverte a zenét, és miért gondolta azt, hogy ez a társaság tud tangózni, de... Mi tudtunk. A parkett egy pillanat alatt ürült ki, mi pedig fűtött érzelmekkel táncoltunk. Egész végig, mélyen egymás szemébe néztünk, úgy siklottunk egymás mellett, mintha csak erre lennénk kitalálva. Minden csodálatos volt. Nem törődtem az emberek megjegyzéseivel, a sóvárgó pillantásokkal, csak átadtam magamat a tánc élvezetének. Nem hiába volt a tangó az egyik kedvenc táncom.

– Hű, azta! – kiabálta Sam, amikor elhalkult a zene, és egy másik, immáron sokkal pörgősebb szólalt meg helyette. – Ez valami állati volt! Én még nem is láttam senkit így táncolni. Mintha csak... egymás mellé lennétek teremtve!

Szégyenemben azt sem tudtam, mit csináljak. Legszívesebben elsüllyedtem volna, de erre nem láttam megvalósulási lehetőséget. Inkább újra a bárpulthoz rohantam, és egy másik italt kevertem magamnak. Megráztam a fejemet, ez nem lehet igaz! Még a végén annyira leiszom magamat, hogy nem fogok emlékezni semmire. Az pedig baj lenne. Ezeket a pillanatokat nem akartam elfelejteni.

– Eliza, mit művelsz? – kérdezte meglepetten Noel, miközben kivette a kezemből a poharat.

– Semmit, én csak... Valahogy el kell ezt az egészet viselnem.

– Miről beszélsz? – nézett rám értetlenül.

Csak pislogtam erre-arra, nagyokat hallgattam. Kezemnél fogva kihúzott az erkélyre, leültetett a lépcsőre. A hideg levegő felfrissített, kicsit csípte az arcomat.

– Na, szóval. Mit hordasz össze?

– Én nem ilyen lány vagyok, Noel! Én nem csókolózom kissé illuminált állapotban srácokkal! Ez nem én vagyok! Engem akarsz, Noel? – fordultam felé.

– Igen.

– Akkor máshogy szerezz meg! Udvarolj és érezzem, hogy csak én kellek. Ne csak egy lopott csók legyek a vécében. Több akarok lenni, érted? Érezni, hogy csak én vagyok. Senki más.

Féloldalas, hiperszexis mosollyal nézett rám, miközben megsimogatta az arcomat, és halkan így szólt:

– Butus, te már az első pillanattól kezdve több voltál, mint bárki más.

Címkék: Eliza in wonderland

3 comments

Eliza in Wonderland - 11. ♥

13:34

Sziasztok, Édeseim! :) Jó olvasást és kellemes hétvégét kívánok! :)

Most is Lexi javította, köszönet neki! :)

Pusszantalak titeket:

Sabrena

xXx

11. Angyali boszorkány

Pár percig tényleg azt hittem, hogy felrobbanok. Az járt a fejemben, hogyha nem mennek el nagyon rövid időn belül, nekem végem van. Megfogadtam magamban, hogy ezentúl sosem fogok kételkedni egy barátom állításában sem, ha azt mondja, hogy szörnyűek a szülei. Ugyanis ők tényleg azok voltak! Kibírhatatlan, brr. Elcsodálkozom azon, hogy Noel hogy lett egyáltalán ilyen normális?

Megszorította a kezemet, ezzel visszarántott a valóságba. Megráztam a fejemet, és próbáltam újra felvenni a beszélgetés fonalát. Ha jól vettem ki az ősök szavaiból, pénzről volt szó. Méghozzá nagyon, nagyon sok pénzről. És valami vállalatról meg részvényekről. Tökéletesen olyan téma, ami hidegen hagy. Ahogyan elnéztem Noel elkínzott ábrázatát, azt hiszem, ő is így van ezzel.

Ahogyan teltek a percek, rájöttem, hogy képes vagyok csillogó szemmel, értelmes tekintettel bámulni, miközben néha–néha bólintok egyet, és helyeslek. Mindezt anélkül, hogy egy pillanatig is figyelnék arra, miről folyik körülöttem a diskurzus. Továbbá feszélyezett már a helyzet, és szabadulni szerettem volna. A zúgó hang üvöltött a fejemben, kész csoda, hogy nem hallatszódott ki belőlem.

Legszívesebben ordítottam volna örömömben, amikor a luxuslimó elgördült a ház elől. Na jó, talán az ordítás még messze állt tőlem, de az örömömben ugrabugrálás már nem annyira. Így adtam ki magamból a felgyülemlett feszkót. Mennyei érzés volt! Láttam Noelt, ahogy integetett az autó után, majd sebes léptekkel az ajtó felé vette az irányt. Megreguláztam magamat, nem lenne túl jó, hogyha azt látná, mennyire örülök a szülei távozásának. Pedig hú, mennyire örültem!

Lakótársam nagyot sóhajtva vetette neki a hátát az ajtónak. Nyújtózkodott egyet, majd felém pillantott.

– Ugye, hogy mennyire szörnyűek? – sóhajtotta.

– Á, nem – halandzsáztam. – Végül is, nem is olyan rosszak. Egész elviselhetőek, ha...

– Ha egy másik kontinensen élnek – szakított félbe. – És ne lódíts, nagyon jól tudom, hogy mi a véleményed róluk. Az, ami nekem. Így már megérted, miért is menekültem el a meleg, szülői házból.

– Nem, én tényleg nem találom őket annyira... Um, szörnyűnek. Csak egy kicsit...

– Eliza, szörnyűek. Ezen nincs mit szépíteni, én nagyon jól tudom.

– Hát, ha ennyire ragaszkodsz az állításodhoz, akkor...

– Szörnyűek!

– Igazad van – nyögtem ki végül. – De még mennyire, hogy azok! Azt hittem, anyukád felnyársal a tekintetével, és azt, hogy apukád eléget máglyán, mintha boszorkány lennék.

– Tanulság: legközelebb elhiszed nekem, amit mondok.

– Én mindig hittem neked! Csak maximum kicsit furcsállottam, hogy így nyilatkozol róluk. De már megértem! Tudd be a viselkedésüket annak, hogy féltenek. Próbálnak óvni mindentől, beleértve egy ilyen rossz, gonosz boszorkányt is, mint én – kuncogtam.

– Te nem is vagy az – ellenkezett.

Ellökte magát az ajtótól, közelebb lépdelt hozzám, és kisimította a hajtincseimet az arcomból. Keze végigsimított a bőrömön, egész testemben megremegtem, és éreztem, hogy az arcomat elönti a lemenő nap színéhez hasonlító pirosság.

– Azt hiszem – suttogta az arcomhoz közel –, hogy az előbb tisztáztuk már, te nem boszorkány vagy.

– Hát akkor micsoda? – kérdeztem zihálva, halk, susogós hangon.

– Nem emlékszel? – mosolyodott el pimaszul, miközben óvatosan beletúrt a hajamba. Felszisszentem, végtelenül jólesett. – Tényleg nem rémlik, angyalom?

Azt hittem, Noel szórakozott, amikor azt mondta, hogy a szülei látogatása után elmegyünk valahová. De most, ahogyan újra és újra végigpillantok magamon a tükörben, azt kell mondanom, ennek a fele sem tréfa. Azt sem tudom, hogy mikor mentem bele ilyesmibe utoljára... Sőt, hogy mikor mentem egyáltalán ilyesmibe bele!

Te jó ég, komolyan így, ilyen szerkóban kell végigmasíroznom New Yorkon? Az odáig rendben van, hogy itt már megszokták a fura emberek jelenlétét, de az ősz közepén az angyalruhába bújt szőke lány nem olyan megszokott. Még szárnyaim is voltak! Hálát adtam az égnek, hogy volt egy maszk az arcom előtt, ami takart, így talán nem szúr ki majd mindenki első körben...

Stílusos lett volna, ha Noel lesz az ördög, de sajnos nem sikerült rávennem. Ő is hófehérbe öltözött, csak neki nem voltak cuki tollai és szárnyai. Nyilván, nekem legyen a legrosszabb...

Amikor azt gondoltam, hogy majd csodálkozó tekintetek, fütyülések és illetlen beszólások követik a vonulásunkat, nem tévedtem. Az embereknek megakadt rajtunk a szemük, egyesek még fényképeztek is... Kész röhej, mint az állatokat a cirkuszban!

Ettől függetlenül képtelen lettem volna Noelre haragudni, amiért elráncigált. Nyugodtan mondhattam volna nemet az álarcosbál kérdésére, de én nem tettem. Jó bulinak gondoltam, a gimi óta nem volt ilyesmiben részem, és az sem elhanyagolható szempont, hogy Noellel mehettem.

Amikor beléptünk a második emeleti, galériás lakásba, amely fel volt díszítve lampionokkal és egyéb színes csodákkal, minden szem ránk szegeződött. Úgy tűnt, hogy nemcsak mi választottunk magunknak angyali jelmezt, feltűnően sok volt a szárnyas lény. Azért, voltak köztük olyan lányok is, akik a szárnyukkal inkább csirkék lehettek volna, mint angyalok. Ekkor egy Freddie Kreugernek öltözött alak lépett elénk, és üdvözölt minket. Perceknek kellett eltelnie ahhoz, mire megvilágosodtam, hogy ez Sam. Noel barátja.

– Haver! – kiáltotta. – Azt hittem, sosem jutsz már el idáig a szárnyaidon!

– Bocsi a késésért, de akadt otthon egy kis zűr.

– Ó – bólogatott. – Eliza, gyönyörűen festesz ma este. Telitalálat volt a jelmezed!

– Nem az én ötletem volt – pillantottam Noel felé. – Köszönöm szépen, Sam, a te öltözéked is öhm... Nagyon kifejező.

– Köszönöm szépen! – nevetett fel, majd lepacsizott Noellel, és elrohant, mert valamelyik udvarhölgye hívatta.

Az este felénél történhetett. Túl voltunk már az első táncon, a sokadik italunkon, és rengeteg beszélgetésen. Bármennyire is fura volt belátni, vonzódtam Noelhez. Hogy a francba ne vonzódtam volna? Észbontóan nézett ki, észbontó volt a stílusa, és ő maga is. Olyan hatást mért rám, amilyet senki sem a történelem során... Szerettem volna még közelebb kerülni hozzá, és haragudtam is magamra a gondolat miatt.

Viszont, amit tett az teljesen lesokkolt. A mosdóba indultam, felálltam az asztalunktól, amikor Noel a kezemnél fogva visszarántott, erősen a mellkasának csapódtam.

– Ez meg...

Elhallgatatott. Egy félreeső asztalnál álltunk, sötét volt, a fények villództak, a zene hangosan dübörgött. Ez azonban cseppet sem zavart abban, hogy ne lássam, illetve ne halljam őt tökéletesen.

– Eliza – suttogta. – Én...

Totálisan megszűnt létezni a külvilág, és minden más, amikor megéreztem ajkát az enyémen.

Címkék: Eliza in wonderland

3 comments

Eliza in Wonderland - 10. ♥

17:27

Sziasztok, Mókuskáim! :D Meghoztam a fejezetet egy kis késéssel megspékelve, amiért elnézést kérek :$ Remélem, nincs harag ezért. Most kivételesen hosszabb rész lett. :)

Bétázta: Lexi ♥ Hatalmas köszönet! :)

Pusszantalak titeket:

Sabrena

xXx

10. Szerep

Hangosan kifújtam a bent tartott levegőt. Lábammal doboltam a járólapon, és bele-beletúrtam a hajamba újra meg újra.

Nemsokára érkeznek Noel szülei. Tiszta ideg voltam. Hiába mondtam neki, hogy lelépek itthonról, vásárolni megyek, beülök egy kávézóba, elugrom egy könyvesboltba – nem érdekelték a kifogások. Még ruhát is választott nekem! Így történt meg az, hogy most fekete nadrágban, és egy fehér ingben – amelyet fekete övvel fogtam körbe –, toporgok a tükör előtt.

Nem fogok nekik megfelelni, nem leszek nekik szimpatikus, hiszen csak egy amerikai lány vagyok, aki sosem érhet fel az angol eleganciával. Ehhez hasonló tévképzetek jártak már órák óta a fejemben, nem szóltam semmit, kitartóan hallgattam, ezzel pedig Noel idegeire mentem. Kinyitotta a fürdőajtót, mit sem törődve azzal, hogy állhattam volna egy szál bugyiban is. Még szerencse, hogy nem így történt.

– Minden okés? – kérdezte kíváncsian, miközben mellém lépett, és belenézett a tükörbe. Megigazította a haját, az ingét, majd ragyogó mosolyt festett az arcára. – Ez az. Látod, Eliza? Így kell várni a zsémbes szülőket. Minden rendben lesz.

– Ezt még te sem hiszed el! Lemerem fogadni, hogy jóval idegesebb vagy, mint én.

– Van benne valami... – merengett el. – De nem engedem, hogy ezt te is észrevedd.

– Miért nem? Te is látod rajtam, hogy ideges vagyok. Én nem láthatnám?

Felnevetett. Beindult a képzelőerőm: ezer meg ezer négyzetmilliméterről hallottam visszaverődni a hangját.

– Roppant egyszerű oka van. Nem szeretném, ha még rajtam is stresszelnél. Tök sima lesz az egész, majd meglátod. Ez nem nagy dolog. Pár óra múlva vége az egésznek, és aztán elviszlek valahová.

– Hogy? – kérdeztem vissza meglepetten. – Mégis, hova?

– Titok. És csak akkor tudod meg, ha jó leszel. Áll az alku?

– Hmm. Néha komolyan azt hiszem, hogy a Marsról jöttél. Csak olyan messziről nem látszódik a fejem felett ragyogó glória!

– Tudtam, hogy a válaszodban nem kell csalódnom. – Emelte maga elé a bal kezét, hogy lepacsizzak vele. – Csak pár óra, angyalom...

Sötétített, golyóálló ablakú, eleganciát és sznobságot sugárzó, hosszú, fekete limuzin állt meg a ház előtt. A lélegzetem is elakadt.

Noel még utoljára körbenézett a házban, majd bátorítóan rám mosolygott. Sajnos semmiféle nyugtató hatását nem éreztem.

Félve pillantottam az ajtó felé, mely néhány feszült másodperc után kinyílt. Egy sötétszínű ruhába öltözött testőr nyitott ajtót, és engedte be rajta lakótársam szüleit.

Éppúgy néztek ki, ahogyan az ember elképzelné őket. A nő az ötvenes évei elején járhatott, elegáns, korallszínű ruhát viselt, amely tökéletesen passzolt fehér bőréhez. Haja barna volt, hullámos, lágyan omlott a vállára. Nagy, sötétbarna szeme volt, mely kiáltozott az ember figyelméért. Ledermedt, amikor meglátott. A férfi szőke volt, melyhez hideg, kék szempár tartozott. Erős, markáns arcvonásai tükrözték személyiségének domináns részét, a keménységet. Megremegtem, ahogyan végigfutatta rajtam a pillantását. A testőr becsukta maga mögött az ajtót, immáron csak négyen maradtunk a helyiségben.

A szülők – miután lenyelték a torkukon ragadt polipot –, nagy ölelések közepette fogadták Noelt, és mikor ennek a családi rituálés köszöntésnek vége lett, felém fordították minden figyelmüket. Látszott rajtuk, hogy baromira nincs ínyükre a dolog, sőt, legszívesebben kiüldöznének a világból, és csak pár perc választja el őket attól, hogy meg is tegyék.

– Kisfiam – kezdte az anyja. – Nem szeretnél valamit elmondani?

– Dehogyisnem! – Noel próbálta mindvégig elhitetni, hogy nyugodt, és teljesen laza. – Anya, ő itt a barátnőm, Eliza.

Ha eddig csúnyán néztek rám, akkor le sem tudnám írni a mostani arckifejezésüket. Megrökönyödés, undor, értetlenség.

Miután sikeresen befejeztük a bemutatkozósdit, leültünk az asztalhoz. Én okosan csendben maradtam, és csak hallgattam, hogy miről folyik a diskurzus. Nem tudtam nem érezni a kutakodó tekinteteket magamon, és nem tudtam nem hallani az elejtett megjegyzéseket.

Noel anyja felém fordult, és faggatni kezdett. Hirtelen érdekelni kezdte az életem, a munkám, a családom. Úgy éreztem magamat, mintha a középkorban lennénk, az inkvizíció idejében. Ha nem adtam tökéletes választ a kérdéseire, bombázott a megjegyzéseivel. Szerencsére, hogy a beszélőképességemmel semmi gond nem volt, sőt. Egy rádiós elvégre legyen ilyen!

– És hol ismerkedtetek meg? – kérdezett közbe az apja is.

– Hát... – húzta el a száját Noel, és segélykérően rám pillantott. – Semmi érdekes nem volt benne.

– Ó, most miért mondod? – nevettem fel könnyedséget színlelve, és közelebb csusszantam hozzá a kanapén. Összekulcsoltam a kezeinket. – Szerintem pedig tök érdekes volt.

– Halljuk! – bíztatott „anyósom”.

Annyira lerítt róla, hogy valójában teljesen hidegen hagyja, hogy az valami félelmetes. Szerintem legszívesebben egy égő vasvillával űzne a pokolba, nem pedig itt bájologna velem. Most kezdtem megérteni, miért viszolygott tőlük Noel annyira.

– Egy egyetemi bulin történt. Van egy barátnőm, aki most fog végezni, és nemrégiben tartott egy szülinapi bulit. Tudják milyen ez... Sok fiatal, mindenki hozott magával valakit, könnyen összejött a társaság. Na, és mit ad Isten, mi is ott voltunk. Ebben még nincs semmi különös, a történet ott kezd érdekessé válni, hogy...

– Hogy azt gondoltam róla, hogy egy elviselhetetlen, beképzelt, nagyszájú liba, aki lenézi az embereket. Ezt pedig onnan tudtam, hogy a barátom, Sam, kiszúrta magának, és finoman közeledni kezdett felé, amikor...

– Amikor is ellöktem magamtól, és még kicsit ki is osztottam. Tök jogos volt, Noel, ne nézz így rám. Az a te Sam barátod csak úgy belecsípett a fenekembe! Még jó, hogy megérdemelte, amit kapott.

– Azért nem kellett volna olyan hevesen reagálnod rá, ahogyan tetted. Képzeljétek, miután leégette mindenki előtt, hogy mennyire primitív, hogy ilyen barlangi módszerrel próbálja megszerezni, még meg nyakon is öntötte, amikor Sam megpróbálta védeni magát – magyarázta Noel. Úgy éreztem, hogy bármelyik pillanatban kirobbanhat belőlem a nevetés, és lebukik a kis színjátékunk. Miközben meséltünk, és egymás szavába vágva alakítottuk a történetet, Noel ujjai apró köröket rajzoltak a kézfejemre. Borzongató érzés volt.

– Aztán jöttél te, és megvédted a barátodat – bólogattam. – Szerencséd, hogy te intelligensebb oldalról próbáltad megközelíteni, mint ő. Lehet, hogy te is kaptál volna – kuncogtam.

– Hah! Nem kell félteni. Végül, csak jól elrendeztem a dolgokat, nem? – vigyorgott. – Megértetted az érveimet, és ekkor rájöttem, nem is vagy olyan, mint azt én gondoltam.

– Hát ez... Nagyon érdekes – dörmögte „apósom”. – Egyetemi bulik... Nekünk is volt részünk néhányban még annak idején, de ezeket már össze sem lehet hasonlítani a mostaniakkal. Mi még bólét ittunk és...

– Kisfiam, miért nem említetted Elizát a múltkori ittlétünk során? Nem volt az olyan régen, nyugodt szívvel elárulhattad volna.

– Tudom, anya. Sajnálom! Én csak nem akartam, hogy addig tudjatok róla, amíg meg nem ismeritek személyesen.

Válaszként egy halk hümmögésben érkezett, én pedig elnézést kértem, és a konyhába siettem. Szükségem volt egy kis friss levegőre.

Halk suttogások hangja jutott el hozzám, nem volt nehéz kitalálni, hogy rólam beszéltek. Megráztam a fejemet. Mindenki ellenezte, hogy vagyok. Noelt kivéve. Hiába próbált védeni, a szülei tigris módjára védelmezték.

De mégis mitől féltik ennyire? Mit gondolnak, elrabolom? Vagy megfojtom egy párnával? Kész őrültség. A fiúk felnőtt férfi, hadd élje az életét egyedül.

Hú, na oké, túlságosan beleéltem magam a barátnő szerepbe. Csak lakótárs vagy – emlékeztettem magamat. Lakótárs... Az a baj, hogy sokkal jobb érzés nemcsak annak lenni.

Címkék: Eliza in wonderland

3 comments

Eliza in Wonderland - 9. ♥

17:03

Sziasztok, Mókuskáim! :) Meghoztam a következő részt, köszönöm az előzőhöz érkezett komikat, nagyon örültem nekik. :)

Bétázta: Lexi ♥ Köszönet! :)

Különleges fejezet ez, mert van hozzá zeneajánlóm. :) Én nagyon szeretem, remélem, nektek is tetszeni fog. :)

Time of dying - Three days grace

Pusszantalak titeket:

Sabrena

xXx

9. A zene az kell

Noel állandóan tanult. Mostanában nem láttam túl sokat, bezárkózott a szobájába, csak a könyvei és füzetei keresztezték az utamat olykor–olykor. Gondoltam arra, hogy elcsábítom kávézni, hiszen a napok óta tartó folyamatos tanulás eléggé fárasztó lehet. De nem kopogtam be, csak némán elsuhantam az ajtó előtt.

Leültem a konyhában az asztalhoz, kopogtattam egy sort rajta; pillanatok alatt meguntam ezt a pótcselekvést. Nagyot sóhajtva lépdeltem a konyhapulthoz, és készítettem egy teát. Hátha attól jobb lesz valami. Noel azonban a tevékenységek sorozata után sem került elő.

Él még egyáltalán? Itthon van? Vagy elrabolták a földönkívüliek? Esetleg, visszarepült a saját világába? Jobbra–balra ingattam a fejemet, miközben az ajtaját bámultam. Megannyi kérdés, nulla válasz.

Úgy döntöttem, én is visszavonulok. Becsuktam magam mögött a szobám ajtaját, és nekivetettem a hátamat. Miért zavar engem ennyire ez a kongó üresség, amikor eddig szabadulni akartam Noeltől? Mit tett velem, hogy így érzem magamat? Újabb kérdésáradat. Semmi felelet. Kezdett elegem lenni ebből a helyzetből.

A Hifihez léptem, és elindítottam a benne lévő cédét. Halkan hallgattam, nehogy megzavarjam Noelt a tanulásban. Leültem az ágyra, hátradőltem, és a plafonon lévő felragasztott csillagokat szemléltem. Minden ugyanolyan volt, mint eddig. Apróságokat kivéve. Ilyen például Noel, és ezek az idegesítő érzelmek.

– I will not die, I’ll wait here for you. I feel alive, when you’re beside me... – énekeltem hangosan, miközben a lábammal doboltam a padlón. Imádtam ezt a számot, ezt a bandát, ezt a stílust, ezt a szöveget, mindent. Újra és újra elkornyikáltam a refrént, teljesen kizártam a külvilágot. Csak a zene létezett.

Egészen addig, amíg félhangos kuncogást nem hallottam az ajtó felől... Nagy lendülettel felültem, kikerekedett szemmel bámulva az ajtófélfának lazán támaszkodó, mellkasán összefont kézzel álldogáló Noelre.

– A Three Days Grace kétségkívül király zenekar! – mutatta fel a hüvelykujját. – És a te előadásodban sokkal jobban tetszett ez a szám.

– Mióta hallgatóztál? – kérdeztem kétségbeesetten.

– Asszem az I will not die résznél kapcsolódtam be. Annyira énekeltél, hogy nem is hallottad, ahogyan kopogtam.

– Hát ez csodálatos – morogtam. – Pompás.

– Most meg mi történt, Eliza? – kérdezte meglepetten, majd beállt a szobám közepére, a szőnyegre, és bekapcsolódott a refrénbe. Léggitározva, mintha egy sok ezer fős közönségnek zenélve tombolt volna, és hangosan énekelte – néha visítozta – a számot.

Hangosan kacagva figyeltem, hogy mit művel, majd restartolva a zenét álltam fel mellé, egy hajkefét magam elé tartva mikrofon gyanánt, úgy ugrabugráltam körbe–körbe, és énekeltem teli torokból. Fantasztikus érzés volt! A zene képes összehozni embereket, új világokat teremteni közöttünk, áthidalni a távolságot. Kitűnően szórakoztunk. Egészen addig, amíg valaki be nem csengetett...

Félve nyitottam ajtót, és megilletődve tapasztaltam, hogy az idős szomszéd néni áll velem szemben, teljesen zabosan. Elhúztam a számat, és már a megfelelő kifogáson gondolkodtam, amikor Noel nagy lendülettel megérkezett, félrelökött az ajtóból, angyali mosolyt varázsolt az arcára, elbűvölően nézett a nénire, és mézes–mázos szavakkal elnézést kért. Csak lestem leesett állal. Ez az a Noel lenne, akivel néhány perccel ezelőtt léggitároztam a szobám közepén?

– Ezt meg hogy csináltad? – fordultam felé kérdő tekintettel, amikor becsuktam az ajtót.

– Sokéves tapasztalat – húzta ki magát büszkén. – Most mondd azt, hogy nem voltam szuper!

– De, tök szuper voltál. Köszönöm szépen, hogy elhárítottad a veszedelmet – hajoltam meg előtte játékosan.

– Igazán nincs mit, szép hölgy – váltott kimért stílusba, és ő is meghajolt előttem. Kuncogni kezdtem. – Esetleg, van valami elfoglaltsága jelen pillanatban, vagy ráér velem sétálgatni, hogy körbevezessem a rezidenciámon? – mutatott körbe a nappalin.

– Elnézést kell kérnem, uram, de most nem lehet. Néhány utcával arrébb – néztem a szobám felé –, koncertezik egy kedvenc együttesem, és VIP jegyeim vannak.

– Ó! Jegyei? Kivel tetszik menni?

– Odabent egy nagyon pimasz, életvidám, helyes kölyköt rejtegetek. Ő jelenti a tökéletes társaságot számomra.

– Csakugyan?

– Bizony – bólogattam. – Ő nem ilyen frigid! – tört ki belőlem a hangos nevetés, majd igyekeztem rendezni vonásaimat. Láttam, hogy elfojtja a mosolyát. – Ha most megbocsát, uram – hajoltam meg újra, pipiskedve, és a szobám felé iramodtam.

Noel azon nyomban utánam szaladt, hangos nevetésétől zengett a ház.

– Nem is vagyok frigid! – bökött oldalba.

– Persze, hogy nem vagy az – nyújtottam ki rá a nyelvemet, majd felhangosítottam a zenét, kiválasztottam a CD-ről egy másik kedvencemet, és félig felvont szemöldökkel Noelre néztem. – Nos, csatlakozol, Ozzy Osbourne?

Egy pillanatig döbbenten, értetlenül nézett rám, majd ingatni kezdte a fejét, csibészes mosolyra húzta az ajkait, így válaszolt:

– Hát hogyne, Sharon Osbourne!

Címkék: Eliza in wonderland

3 comments

Eliza in Wonderland - 8. ♥

15:15

Meghoztam a következő részt, köszönöm az utóbbihoz érkezett komit linsthernek. Remélem, tetszik majd a fejezet. A következőben már lesz egy kis ugrás, gyorsabban telik majd az idő. Köszönöm a javítást Lexinek!

Pusszantalak titeket:

Sabrena

xXx

8. Új utakon

Mi is lenne a megfelelő kifejezés arra, amit akkor éreztem, amikor két bombázó tartott kigombolt inggel, nagy hévvel a fiúk felé? Illúzióromboló? Nem, talán nem ez a nyerő. Félelmetes? Na, igen, ez már közeledik. Az egyik lány kapásból Sam nyakába vetette magát, és megcsókolta. Persze, a srácot sem kellett félteni... A másik, a fekete hajú démon Noel mellett állt, karját az övén pihentetve. Én pedig ott álltam köztük, nagyokat pislogva. Próbáltam felfogni, hogy miről is lehet most szó, de nem jutottam el az igazságig.

– Eliza, bemutatom neked Adrienne-t és Lolát. A múltkor találkoztunk velük itt – mutatott be minket Noel, amikor Samék ajkai végre valahára elváltak egymástól.

– Sziasztok – mosolyogtam rájuk meggyőzően. Legalábbis, próbáltam.

A hibáim tömkelegében elsősoros volt a féltékenység. Hú, de utáltam én ezt a zöld szemű szörnyet! Csak megkeserítette az embereket, nem volt jó semmire. Én is így vélekedtem róla, attól függetlenül, hogy állandó belépője volt az életembe. Próbáltam mindenféle módszerrel kiírtani, de makacs a kis dög, nem adta magát egykönnyen. Most is például semmi okom nem lett volna furán nézni erre a lányra, aki mellesleg tök jól nézett ki. Oké, azt aláírom, hogy kicsit lotyós volt, de a mai világban fel kellett valamivel kelteni a férfiak figyelmét. Neki pedig ez maximálisan sikerült.

Felálltam az asztaltól, elnézést kértem, majd a mosdóba sasszéztam. Csak bámultam a tükörképemet, és próbáltam kitisztítani a fejemet. Mi lesz most? Ki ez a lány? Vajon, volt köztük valami? És mi a büdös francért érdekel ez engem, hogyha még huszonnégy órája sem ismerem? Na jó, Eliza, lélegezz mélyeket. Biztosan csak egy régi ismerőse, és ez a csaj nem így viselkedne, hogyha lett volna köztük valami.

Nagy nehézségek árán ugyan, de sikerült kissé lenyugtatnom magam, majd egy gyors hajigazgatás után már robogtam is visszafelé a többiekhez. Ugyanúgy ültek ott, ahogyan amikor elmentem. Mosolyogva visszaültem a helyemre, és próbáltam bekapcsolódni a beszélgetésbe...

Körülbelül hajnali fél kettő lehetett, amikor Noellel hazafelé vettük az irányt. A többiek még nagyban iszogattak, mi viszont fáradtságra hivatkozva eljöttünk. Ami nem is volt egy rossz döntés... Ha még sokáig kellett volna néznem azt a két műcicát, lehet, hogy elborul az agyam. Azt kell mondanom, most sem diagnosztizáltam félre őket. Ugyanolyanok voltak, mint amilyennek tűntek. Buta, számító, beképzelt lányok. Még a hideg is kirázott, ha csak rájuk gondoltam... Noel egyből kiszúrta némaságomat, és az első adandó alkalommal szóvá is tette.

– Nagyon csendes vagy ma... Vagy ez csak nekem köszönhető?

– Nem – válaszoltam végül halkan. – Egyáltalán nem neked.

– Akkor?

– Tényleg erről akarsz beszélgetni?

– Tényleg.

– Miért érdekel ez téged? – sóhajtottam lemondóan. Most már tuti, hogy nem menekülök meg előle...

– Azért, mert te is érdekelsz. Mint jelenlegi és jövendőbeli lakótársam, kötelességemnek érzem.

– Pedig nem az. Hidd el. Mármint, kötelesség. Élhetsz úgy is mellettem, hogy felém sem nézel. Csak megvonod a válladat, és élsz tovább. Ahogy eddig.

– Na, azért ez nem ilyen egyszerű. És itt most nem arról beszélek, hogy két órával később tudok a fürdőbe menni, mint szoktam, és tele lett a lakásom női holmikkal... Ez ennél több. Tudod, én nem vagyok képes úgy élni valaki mellett, hogy ne törődjek vele.

– Hát, akkor muszáj leszel megtanulni... – fáradtan felsóhajtottam. Nem akartam, hogy megtudja, milyen érzelem lakozik bennem igazából. Azonban hülye lettem volna azt hinni, hogy ennyiben hagyja a dolgot. Egyszerűen csak megállt, nem mozdult. Várakozóan tekintett rám. Nagyot sóhajtottam. – Oké, de ígérd meg, hogy nem nézel hülyének, és nem fogsz kinevetni!

– Ugyan, dehogy! – szabadkozott, miközben lassan újra lépkedni kezdett. – Arra nem lennék képes. Számítok ugyanis tőled a reggeli kávéra. Mert ugye, nem mindenki kel fél ötkor...

– Ó, hogy erre ment ki a játék! Csak azt szeretnéd, ha főznék neked kávét. Így már minden világos.

– Nos, talán nem ez a legfontosabb, de ezüstérmes a dobogón.

– Sejthettem volna, hogy valami önös érdek van a dologban.

– Na jó, de most komolyan – nevetgélt. – Tényleg, mi bánt? Azt hitted, nem veszem észre? Csak akkor mosolyogtál ma is, amikor nyilvánvalóan rád néztem. Amikor sunyiban, akkor meg eszedbe sem jutott. Pedig...

– Hogy mi? – ripakodtam rá, miközben felé fordultam. – Te leskelődtél utánam?

– Dehogyis! A mai világban már nem leskelődnek a nők után. Én csak figyeltelek.

– Aha... figyeltél. Ezt még megjegyzem.

– Eliza, válaszolsz nekem? – Elkapta a kezemet, és finoman közelebb vont magához. Hú, de fura mozdulat volt! És hú, de fura érzéseket váltott ki belőlem!

– Igen – suttogtam elhalóan.

Még ebben a gyér fényben is ki tudtam venni a szeme csillogását, az arckifejezését, s az érzést is, mely rajta ült. Alig láthatóan közelebb hajoltam hozzá. Mégis, mit gondoltam? Noel egy gyors mozdulattal elhátrált. Úgy ugrottam hátrébb, mint akinek tűzbe ért a mancsa. Most valamit mondanod kell, hogy eltereld a figyelmet erről a malőrről...

– Az a lány – nyögtem ki végül. – Nagyon nem volt szimpatikus. Egész végig látszott rajta, hogy rád van állva. És ezért ne haragudj meg. Persze, nem ezért nem volt szimpi. Csak lerítt róla, hogy használja az embereket, majd eldobja őket.

– Hú – csodálkozott el. – Azt hittem, ezt csak én látom így!

Címkék: Eliza in wonderland

3 comments