Eliza in Wonderland - 1. ♥

Sziasztok, Édeseim!

Meghoztam az első fejezetet, ami nekem máris nagyon tetszik. Itt szeretném megköszönni Lexinek, hogy elvállalta a történetem javítását! :) Így már sokkal biztosabban érzem magam. :D

Hát, remélem, tetszik, amit összehoztam... Jó olvasgatást kívánok hozzá!

Pusszantalak titeket:

Kibámultam az ablakon. Az ősz már javában tombolt odakint. A Central Parki fák levelei sárgán hullottak alá a mélybe, csodálatos röppályát leírva a kavargó levegőben. Egy darabig némán néztem sziluettjüket, majd halkan felsóhajtottam. Szerettem volna már hazamenni. Egyáltalán nem arról volt szó, hogy ne szerettem volna a munkámat, csak mára... egyszerűen elég volt. Will rám nézett, aggódó pillantása pedig valósággal felperzselt. Tátogott, hogy mi van, majd amikor nem válaszoltam, közelebb hajolt, és halkan suttogni kezdett. Megszoktuk már, hogy nagyon kell figyelnünk arra, mit mondunk. Ilyenkor, amikor egy zene ment, nem hallhattak a háttérben minket, de élő, egyenes adásban nagyon gáz tud lenni, ha valami oda nem illő dolog hagyta el ajkunkat.

– Feszültnek tűnsz – nyugtázta Will.

Az is voltam. De még mennyire, hogy az voltam! Hiába próbáltam ezt titkolni előtte, nem sikerült. Nem hiába nem lett belőlem színész... Csapnivalóan hazudtam. Csak megrántottam a vállamat.

– Rossz emlékeim vannak az ősszel kapcsolatban. Csupán ennyi.

– Figyelj, a műsornak bő egy óra múlva vége van. Érdekes témáink lesznek addig, mint például a narancsbőr elleni farmer! Hallottál te már ilyen marhaságot? Biztosan sok olyan ember lesz, aki mellette, és ellene lesz majd. Egy érdekes vita alakulhat ki, az idő gyorsan elszáll. Jó számokat fogok válogatni a kedvedért, rendben? – mosolygott bátorítóan.

Néha kifejezetten imádtam a reggeli munkát a rádiónál. Máskor a pokol fenekére kívántam volna. Egész életemben szerettem csacsogni, beszélni, valamilyen szinten a társaság középpontjában lenni, de kellőképpen visszafogni magamat, hogy ne legyen sok. Viszont a dumálásról sosem szoktam le. Anyáék mindig azt kérdezték, mi lesz belőled, rendőr vagy riporter? Ilyenkor csak fejcsóválva kacagtam. Ma már tudom a választ: egyik sem, sokkal inkább rádiós műsorvezető. Valahol a kettő között. Ez azért is volt még jó, mert a másik lételemem a zene volt. Hol máshol ismerkedhettem volna meg ennyi zenével? DJ sosem szerettem volna lenni. Az éjszakai élet nem az én műfajom. Sokkal inkább a négyórai kelés, majd az ötórai indulás, hogy fél hatra itt lehessek, és hatkor kezdődhessen is a Reggeli Kávé. Fogalmam nincs, hogy a szerkesztők miért ezt a nevet adták a műsornak, de nem is az én tisztem eldönteni. Csak egy hang vagyok, amelyre New York lakossága ébred...

– Menni fog – szusszantottam, és próbáltam nagyon meggyőzően pislogni Willre. – Tényleg!

Csak vigyorogva megrázta a fejét. Miért volt olyan érzésem, hogy nem hisz nekem? Szerencsére, véget ért az ominózus szám, Will pedig magyarázni kezdett arról a híres csodafarmerről. Jobbra–balra ingattam a fejemet, ezzel próbáltam jelezni, mennyire nem értek ezzel egyet. Egy nőnek mindennapi küzdést jelentenek a plusz kilók, a narancsbőr, a kis párnák... Ezen pedig próbál segíteni, ahogy tud. Tornával, mindenféle híres gyógymóddal, hideg–meleg váltózuhannyal, vagy reggeli másfél liter vízzel. De vegyen fel egy ilyen farmert! Hah, a hülyeségnek nincs határa...

A biztosítékot az verte ki nálam, amikor egy muki betelefonált, hogy igenis, jogosnak érzi a ruhadarabot. Mert egy nőnek jól kell – hangsúlyozom, KELL – kinéznie, nem engedhet meg magának ilyen luxust, mint a néhány kiló felesleg... Na, az ilyen embereket vinném ki az Atlanti–óceán közepére egy nagy hajóval, és robbantanám fel, hogy örökre elnyelje a mély. Nem, nem vagyok beteg. Sem előítéletes és terrorista hajlamokkal rendelkező. Pusztán baromira tud zavarni az egoista férfiak még egoistább viselkedése.

Will összeszűkült szemekkel nézett rám. Beharangoztuk a következő műanyag előadó legújabb műanyag slágerét, amivel – urambocsá' – műanyag CD–t lehet nyerni, majd intettem a kint rohangáló gimnazista csajszinak, hogy egy hatalmas pohár kávéra van szükségem. Nem szerettem másokat ugráltatni, s én csakis legszükségesebb esetekben éltem ezzel a jogkörrel. Most komolyan szükségem volt a napi koffein adagomra. Éreztem, hogy az agyvizem a normálról felkúszik a kritikus fölé, onnan pedig nincs megállás. Élő adásban csinálom ki a mukit. Meneküljön, ha jót akar magának!

– Ez egy kretén volt – fordult felém Will. – Ne törődj vele! Az ilyen nem éri meg, hogy felhúzd magad rajta. Hallod, Eliza? Te sokkal okosabb nő vagy ennél. Ne hagyd, hogy ez felhúzzon.

– De mondd csak, hogy lehet valaki ilyen? Hogy lehet így vélekedni a nőkről? Ha nem járnék minden délután futni, igen, nekem is lennének hasonló gondjaim. És igen, olyan mértékig megbántana egy ilyen monológ, hogy hetekig ki sem heverném. Miért várja el mindig, mindenki a nőktől, hogy jól nézzenek ki?

– Nem várja el mindenki. Nekem például nem szempont a tökéletes külső.

Oké, Will, ne vedd sértésnek, de vagy az egyetlen kivétel. Vagy, legalábbis a kihalófélben lévő kivétel egyike... Tényleg nem tisztességes, hogy ennyire felidegesítem magam. Meg kell nyugodnom, ez így nem lesz jó. Behunytam a szemem, hátradőltem a székben, és a műanyag énekes műanyag dalát hallgattam... Csak nem telik olyan lassan ez a nap!

Összehúztam magamon a barna dzsekimet. Hűvös szél fújt már kint. Siettem, szedtem a lábamat, hogy minél hamarabb hazaérhessek. Szerencsére nem messze laktam a munkahelyemtől, még a metrót sem kellett használatba vennem. És szerettem sétálni. Jó érzés volt kint lenni a szabad levegőn, élvezni, ahogyan megvilágítanak a napsugarak, ahogyan a lágy szellő az arcomra simul... Ismét nagyot sóhajtottam. A Central Park irányába néztem, és be kellett hunynom a szememet. Fájtak a rám törő emlékek. Egyszer valahol azt olvastam, hogy el kell őket engedni. Az emlékek rosszak, elveszik az energiánkat. Hiszen csak múlt. A múlt pedig már nem a jelen, nem létezik. Nem tudsz vele mit kezdeni. Összeszedtem magamat, és villámgyorsan lépdeltem előre a tömegben. Magam mögött hagytam a parkot, az őszt, Willt, a munkát, az idegességet. Hah, még hogy fájó emlékek és narancsbőr elleni farmer! Nem kellettek nekem! Nincs rátok szükségem az élethez! Megleszek tökéletesen nélkületek is.