Eliza in Wonderland - 2. ♥

Sziasztok, Báránykáim! Kellemes hétvégét kívánok mindenkinek, és örüljünk, mert végre  jó idő van! Irány a szabadba! Tavasz! ♥♥♥ A bétázást köszönöm Lexinek! :) ♥

Pusszantalak titeket: 

– Hé, Noel, ne legyél már ennyire punnyadt! Ma este bulizunk, nem emlékszel? – kiáltott rám Samuel. Még a dübörgő zene ellenére is tökéletesen értettem minden egyes szavát. Elkaptam az elém tolt sörösüveget, majd nagyot kortyoltam belőle. Vigyorogva emeltem meg kissé, és mutattam Sam felé. Hiába próbáltam neki azt mutatni, hogy minden rendben van, és jól érzem magamat, nem vette be. – Helyes!

Egy újabb kemény vizsgaidőszakon vagyunk túl, persze sikeresen. A Secret pont olyan bár volt, ahová az egyetemisták kikapcsolódni jártak. Néhány kemény vizsga, egy-egy megterhelő zárthelyi után, vagy akár csak egy keddi napon, amikor nem volt jobb dolguk. Szerettem ide járni, mindig kikapcsolt egy kicsit ez a hely. Jobbnál jobb zenék szóltak, és a barátaimmal lehettem. Mindig is erre vágytam. Végre kiszakadni a családom oltalmazó szárnyai alól, új életet élni. Erre Angliában soha nem kerülhetett volna sor. Soha. Az egy olyan hely, ahol az emberek nem felejtenek. Sosem tudtak volna túllépni a családom rangján – röhejes, még csak nem is azért tiszteltek, mert én értem el valamit. Nekem ebből a képmutató világból lett egyszersmind elegem. Néha azonban elkerülhetetlen volt a találkozás a szüleimmel. Mint például most hétvégén. Anyáék átrepülnek ide, mert már hiányzik nekik a kicsi fiúk. Még a gondolattól is kirázott a hideg. Hogyan fogom átvészelni azt a két napot?

– Noel! – harsogott ismét Sam. – Gyere már ide!

Oldalra fordítottam a fejem, és megláttam, hogy Sam két csinos, fiatal lánnyal vette körbe magát. Az egyik – a fekete hajú – engem stírölt. A pillantásától még így, ismeretlenül is tartottam. Te jó ég! Mit akar velem tenni? Megengedtem magamnak egy félénk mosolyt, majd letettem az üveget a pultra, és lassú, megfontolt léptekkel indultam az irányukba. Láttam, hogy Sam milyen elismerően méri végig a szőkét. Nevetnem kellett. Samuel sosem volt egy olyan vagány, csajozós alkat. Persze, ezt igyekezett mindenkivel elhitetni, de én nem dőltem be neki. Komikus helyzetet szült ez az ellentét.

– Noel, ők itt Adrienne és Lola.

Mint kiderült, a Lola nevű lány volt a szőke. Illett hozzá ez a név. A fekete démon, aki még a legapróbb rezdülésemet is kimagasló figyelemmel követte végig, közelebb húzódott hozzám, és két puszival üdvözölt. Furcsa szokás volt ez tőle, a New York–iak inkább ölelkezni szoktak.

– Örülök, hogy megismerhetlek! – búgta, miközben igyekezett még közelebb kerülni hozzám. Kezdett feszült lenni a hangulat, éreztem, hogy egyre kevésbé leszek képes elviselni a helyzetet.

– Igen, én is!

Azon agyaltam, hogyan menthetném ki magam ebből a helyzetből. Csütörtök este van, nekünk pedig semmi elkötelezettségünk nincs a hét további részére. Legalábbis egyetemi szempontból. Azonban rám még várt egy rémes találkozás az őseimmel. Ez pedig, ugye, rémes fejfájást okoz nekem. Óh, tökéletes kifogás lesz. Meg amúgy is, kicsit rendbe kellene szednem a lakást, ha nem akarom, hogy anya szívrohamot kapjon a körülményektől, amelyek között élek... Blabla... Sok unalmas, monoton marhaság. Sosem szerettem, ha megmondják nekem, mit kellene tennem.

Úgy terveztem, hogy maximum még egy órát töltök el újdonsült ismerőseimmel, majd hazafelé veszem az irányt. Így nem tűnök majd túl bunkónak sem. Újult erővel vigyorogtam a lányokra, majd illedelmesen megkérdeztem, mit hozhatok nekik. Néhány perc múlva visszatértem a lányok koktéljaival, meg a mi söreinkkel, és beültem Adrienne meg Sam közé. Előre éreztem, hogy itt valami nagyon nem lesz rendben...

Életem legrosszabb fél órája volt. Folyamatosan olyan személyes kérdésekkel bombázott, amelyekről még Sammel sem beszélek szívesen, nemhogy egy idegen lánnyal! Fejfájásra, fáradtságra és minden egyébre hivatkozva otthagytam őket. Nagyot sóhajtottam, amikor kiléptem a Secret ajtaján, és végre elindulhattam hazafelé. Kint már – ősz lévén – kezdett lehűlni a levegő.

Távolból láttam a Central Park fényeit; halványan elmosolyodtam. Szerettem azt a helyet. Amikor ideköltöztem, sokat jártam ki oda. Sosem fogom elfelejteni, milyen érzés volt ott üldögélni, és New York–inak titulálni magam, miközben egyáltalán nem voltam az.

Ötvennyolcadik és tizenhetedik sarka, kettes lakás. Az otthonom. Azt hittem, sosem jön már el az pillanat. Azt hittem, megbolondulok egy nagy, fekete pók körém szőtt hálójában. Kitört belőlem a hangos nevetés. Tudom, hogy nem szép gúnyt űzni a másikból, de nekem mégis muszáj volt most ezt tennem. Majdnem bekebeleztek, de te kihúztad magad a csávából, Noel! – dicsértem magam gondolatban. Na jó, ez már beteges, őrült képzelgés... Mit ki nem vált belőlem a szüleim közelgő látogatása!