Eliza in Wonderland - 3. ♥

Sziasztok! :) Saby berobog a frissel! :) Remélem, tetszik majd. :D Javította: Lexi ♥ Köszönöm! :)

Pusszantalak titeket: 

Egy fájdalmas, halk sóhaj kíséretében fordultam át a másik oldalamra. Mintha valaki baltával hasogatott volna a fejembe; a fájdalom idegtépő volt. A halántékomra szorítottam a kezemet, és mélyeket lélegeztem. Még csak hajnali három volt, majdnem egy órával előbb keltem. Megfordult a fejemben, hogy felkelek, iszom egy jó erős kávét, lezuhanyozom, majd bekapcsolom a tévét, és valamivel elütöm az időmet indulásig, de a fájdalom megakadályozott az első lépés kivitelezésében. A kín ezer meg ezer darabra robbant bennem, eljutva minden egyes apró zugba, megfertőzve azt fájdalommal. Nagyot sóhajtottam, és kiutat kerestem ebből a pokolból. Mégis, mi a francért fáj ez nekem ennyire? Mindig is érzékeny voltam az időváltozásra, a frontokra, de ez most... Egészen másfajta érzés volt.

Néhány perc – talán óra – küszködés árán eljutottam arra szintre, hogy mozdulni tudtam. Nem gyorsan, nem kapkodva, sokkal inkább úgy, mint egy igen öreg nénike, aki a járókerete segítségével is alig tud lépkedni. Gyűlöltem ezt az érzést, hogy a testem ellenem fordult, és nem tudok megküzdeni vele. Minden fejben dől el, Eliza – ismételgettem magamban, aztán rádöbbentem a valóságra, hogy pont ez az, ami a mai napon nekem nem szuperál. A fejem. Hát mégis hogyan döntsem le némi agymunkával ezt az egészet, ha még a gondolkodás is fáj?

Remek. Szuper. Ennél pompásabb nem is lehetne. Komolyan, néha azt gondolom, hogy valaki odafent megátkozott, és azért szenvedek ennyire. Nem voltam egész életemben jótét lélek, habár nagyon senkinek sem ártottam. Pusztán, csendben utáltam az embereket. Ha elsétált mellettem egy lány, akinek nem tetszett a ruhája, ami teszem azt kimerült egy leopárdos gumicsizmában, meg egy latexnaciban, nevetve fordultam utána, és magamban jól kitárgyaltam. Persze, ő ebből az egészből mit sem sejtett... Nem tudhatta, mennyire irritál már a puszta megjelenése is. Egyedül én voltam tudatában annak, hogy miket gondoltam róla. De ezért nem érdemlem meg ezt! Nem bántottam szóval, tettel, csak gondolattal... De azt meg úgysem hallotta.

A forró zuhany segített valamelyest, de teljesen nem űzte el a veszedelmet. Mire felszenvedtem magamra a ruháimat, azt hittem, hogy meghalok. Bevettem két fájdalomcsillapítót, majd elterülve a kanapén vártam, hogy hasson. Behunytam a szemem, és éreztem a bódultságot, amely úrrá lett rajtam a gyógyszertől. Mélyeket lélegeztem, virágos, napsütötte mezőre gondoltam, ahol örömködve ugrálgatok és színes virágokat szedegetek. Bármit, csak jobb legyen!

És lassan tényleg múlni kezdett a szenvedés. Már nem szédültem annyira, nem forgott a világ, és nem akart leszakadni a fejem a helyéről. Éreztem, hogy minden rendben lesz itt, csak győzzem kivárni ezt a lassú folyamatot, amíg elmúlik...

Útban a munkahely felé, merengeni kezdtem. Percek leforgása alatt végiggondoltam az életemet, és rá kellett jönnöm, hogy egyes részeit nem tudom olyan könnyen átugrani. Voltak részek, amelyek még most is követelték maguknak a teljes figyelmet, és nem hagytak szabadulni. Voltak részek, amelyek még mindig ugyanúgy fájtak... Hónapok teltek el, de nem tudtam ezen túllépni. Hogyan is tudtam volna, ha itt lakok a Central Park szomszédságában, és minden rohadt emlék ideköt? Nem hagy szabadulni a nyomástól, az érzéstől, ami akkor tört rám, amikor azokat a szavakat suttogta a fülembe... Megremegtem, most úgy éreztem, még a szél is átfúj a kabátomon, betörekszik a sálam alá, és egyszerűen megfagyaszt. Jó is lett volna, ha nem kell tovább a szörnyű emlékeim fogságában élnem. Már hónapokkal ezelőtt történt, mégis élénken bennem él. Mit tehetnék? Mi lehetne olyan fontos, hogy kiűzze a mardosó hiányát a szívemből? Egyedül nem leszek képes átvészelni, hiszen önmagamat emésztem fel lassan. Minden fejben dől el, Eliza – suttogtam vissza a lelkiismeretem. A tudatom erős volt, nagyon is. Az eszem mindig tudta a választ a kérdésre, a helyes cselekvés módját, de a szívem... Ő minden vizsgán megbukott. Hát, akkor hol van itt az igazság? Nagyon sokra megyek ezzel a bölcs, igen okos mondással, de ha nem tudom véghezvinni semmit nem ér. Talán akkor én sem érek semmit? Minden fejben dől el...

Will egy pohár karamellás kávéval, és egy nagy mosollyal fogadott. Irigyeltem tőle a töretlen jókedvét. Ennek a pasinak szerintem nincs szüksége alvásra, vagy én nem tudom, mivel tunningolja magát, de hogy valamiben más, az is tuti. Hogy lehet ilyen korán ilyen vidámnak lenni?

– Jó reggelt!

– Neked is, Will.

– Szörnyen nézel ki. Valami baj van?

Rögtön a lényegre! Hogy miért nem tudom eltitkolni mások elől a jelenlegi állapotom? Azt se, ha boldog vagyok, és azt sem, ha szomorú. Az élet szívás.

– Szörnyen is érzem magam. Fáj a fejem, szerintem beteg leszek.

– Húha, Eliza, haza kellene menned. Nehogy valami bajod legyen! – aggodalmaskodott. Milyen kis édes!

– Nem, jól vagyok, vettem be gyógyszert. De azért, köszi.

– Miért nem szóltál, hogy menjek el érted?

Csak nem hagyta rá. Nem szerettem, ha velem foglalkoztak. Jól megvoltam én a kis problémáimmal. Senki ne oldja meg helyettem.

– Tessék?

– Gondolom, nem lehetett egy élmény a tömegben... Főleg, ha ilyen rosszul vagy.

– Ugyan már, Will! – legyintettem, hogy minél hamarabb lezárhassuk a témát. – Nem is tudod, hol lakom.

– Ó, dehogynem! – nevetett. – Ötvennyolcadik és tizenhetedik sarka, kettes lakás.