Eliza in Wonderland - 6. ♥

19:07

Sziasztok, Édeseim! Szégyellem magam, hogy elkéstem a fejezettel, de mentségemre szolgáljon, hogy ezen a héten nagyon beteg voltam, és nem ültem géphez, hogy írni tudjak... A lényeg, hogy most itt vagyok! Köszönöm a kommentárokat, most is szívesen venném őket :$

Javította: Lexi ♥ Köszönöm neki!

Pusszantalak titeket:

Sabrena

xXx

6. Ki vagy?

Akármennyire is nehezemre esett beismerni, de Noelnek igaza volt. Az a híres-nevezetes szuper kávézó tényleg létezett, méghozzá ott, ahol ő mondta. Az agyam már valami elmés és megfelelő megjegyzésen gondolkozott, de semmi nem jutott eszembe. Persze, így szokott ez lenni... Noelre pillantottam, miközben beálltunk a sorba. Büszkén, már-már pimaszul mosolyogva nézett rám, miközben a mellkasa a délcegségtől emelkedett. Már vártam a beszólást, és nem győztem elég erőt gyűjteni, hogy kemény ábrázattal tűrjem végig a gonosz kis játékát.

Végül azonban nem szólt. A szeme helyette is beszélt. Csak állt, nézett, és olyan impulzusokat küldött felém, amelyeket tökéletesen megértettem. Fura egy helyzet volt, melyben nem volt szükség szavakra. Akármennyire is idegesítőnek találtam Noel jellemét, be kellett vallanom, valami láthatatlan kötelék még is hozzá fűzött. Csak vonzott. Olyan volt ez köztünk, mint egy sajátos gravitáció. Nem nagyon tudod megmagyarázni a miérteket, csak érzed, hogy a közelében minden más lesz. Te magad változol. Ő hozza ezt ki belőled. Megráztam a fejem. Megint hülyeségekre gondoltam.

– Na, és mivel szoktad a délutánjaidat tölteni? – kérdezte lazán, társalgási hangon, miközben letette a kávéját az asztalra, és levette a sálát meg a kabátját. Mintha csak régi ismerősök lennénk, és összefutnánk egy kávéra.

– Nos... Általában pihenek. Vagy olvasok. Esetleg filmezek. Semmi különössel, amint látod, emberi életet élek. És te, Marslakó?

Felkuncogott. Dallamos volt, légies, könnyed. Mintha egész életemben ezt a hangot hallottam volna, beette magát a tudatalattimba, ismerősen felcsendült minden egyes pillanatban.

– Hát... Hasonló unalmas és emberi életem van, mint neked. Megspékelve néhány vizsgával és sok–sok tanulnivalóval.

– Pedig elsőre nem tűnsz eminensnek.

– Nem is vagyok az! – emelte maga elé a kezét. – Sőt! Tök rossz vagyok. Nagyon, nagyon rossz! – nézett rám mímelt gonoszsággal. Azt hitte, hogy majd beveszem ezt a humbugot? Szó sem lehet róla! – Ellógtam egy csomószor, és még annál is többször nem tanultam. Elcsaltam a feleléseket, és a tornaórák nagy részét. Továbbá nem vettem részt soha, semmilyen iskola programon, nem szerepeltem semmiben. Még a szalagavatómra sem akartam elmenni!

– Hát, ezt a mi sulinkban nem rossznak nevezték... Sokkal inkább... Hmm, hogy is mondjam? Talán, a szánalmas a megfelelő szó erre. Majdnem nem menni el a szalagavatódra? Ugyan, kérlek!

– Végül mégis elmentem! – védekezett. – Habár, amit a szüleim ott is műveltek... – húzta el a száját.

– Óha. Képzelem. Csak egy cuki anyucis fénykép a mamának, egy a papának, egyet a dédivel is, majd az idegesítő szomszédasszonnyal, végül pedig kivesézik a barátaid előtt legféltettebb titkaidat, vagy éppen gyerekkorod legcikisebb pillanatait...

– Nem, nálunk nem erről volt szó. Bárcsak ilyen lett volna! De sajnos nem. Az én szüleim, tudod... nem átlagosak.

– Naná. Ahogy senkié sem azok.

– Nem így értettem.

– Akkor mégis hogyan? – kortyoltam egyet a kávémból. – Kíváncsivá tettél.

Hangosan kifújta az eddig bent tartott levegőt. Várakozóan néztem rá. Most mégis mire számítsak? Lehet, hogy valami befolyásos maffiavezér fia, vagy éppen egy drogbáró leszármazottja. Esetleg volt FBI ügynökök a szülei, ezért folytonos hazugság az életük. Vagy most költöztek ide Erdélyből, és a nevüket átváltoztatták Drakuláról Dwight-ra.

– Nekik soha semmi sem jó. De tényleg semmi! Noel, miért nem vagy jobb tanuló, miért nem szereztél jobb barátnőt, miért akarsz az iskolatársaiddal bulizni menni, mikor a golfklubos barátaink kölykei sokkal jobbfejek? Miért akarsz New Yorkba költözni, mikor az a bűn városa? Miért nem jó itt neked a meseszép Angliában? Ó, annyi gyerek szeretne a helyedben lenni, miért nem vagy hálás az életedért? Na, most ezek után képzelheted, mekkora felháborodást keltett az ő sznob körükben, hogy az egyetlen fiúk egyszeri és megismételhetetlen szalagavatója csak egy sportcentrumban lesz, nem pedig a Buckingham-palotában...

– Uh. Ez esetben... Az előbbi szánalmas jelzőt megváltoztatnám szerencsétlenre.

– Ugye? És akkor mindenki engem irigyelt! Pedig életem sem volt, amíg ide nem költöztem. Csak tőlük távol... addig jó nekem. Nem akarok többé a hálójukban, a karmukban lenni. Elég volt tizenkilenc évig.

Miközben őt néztem, ahogy itt ült velem szemben, teljes titokzatosságában és ismeretlenségében, azzal a végtelenül vonzó sármjával és csibészes mosolyával, felmerült bennem egy kérdés. Nem, nem az, hogy hogyan tud ennyire megbolondítani... Nem, még nem is az, hogy miért érzek így iránta. A kérdésem jóval egyszerűbb: ki ő? Ki ő maga azon kívül, hogy egy angol, egyetemista kölyök New Yorkban – aki mellesleg szívdöglesztő –, és a nappalim közepén landolt egy másik univerzumból. Azon kívül, hogy imádom a humorát, és nem tudom kiszámítani, mikor mire mit fog mondani.

– Lehet egy kérdésem? – halk, rekedt volt a hangom. Ehhez a szituhoz nem is illett volna az ordítás. Aprót bólintott. – Mit nem mondasz el? Mit kellene tudnom?

Címkék: Eliza in wonderland

2 comments