Eliza in Wonderland - 10. ♥

17:27

Sziasztok, Mókuskáim! :D Meghoztam a fejezetet egy kis késéssel megspékelve, amiért elnézést kérek :$ Remélem, nincs harag ezért. Most kivételesen hosszabb rész lett. :)

Bétázta: Lexi ♥ Hatalmas köszönet! :)

Pusszantalak titeket:

Sabrena

xXx

10. Szerep

Hangosan kifújtam a bent tartott levegőt. Lábammal doboltam a járólapon, és bele-beletúrtam a hajamba újra meg újra.

Nemsokára érkeznek Noel szülei. Tiszta ideg voltam. Hiába mondtam neki, hogy lelépek itthonról, vásárolni megyek, beülök egy kávézóba, elugrom egy könyvesboltba – nem érdekelték a kifogások. Még ruhát is választott nekem! Így történt meg az, hogy most fekete nadrágban, és egy fehér ingben – amelyet fekete övvel fogtam körbe –, toporgok a tükör előtt.

Nem fogok nekik megfelelni, nem leszek nekik szimpatikus, hiszen csak egy amerikai lány vagyok, aki sosem érhet fel az angol eleganciával. Ehhez hasonló tévképzetek jártak már órák óta a fejemben, nem szóltam semmit, kitartóan hallgattam, ezzel pedig Noel idegeire mentem. Kinyitotta a fürdőajtót, mit sem törődve azzal, hogy állhattam volna egy szál bugyiban is. Még szerencse, hogy nem így történt.

– Minden okés? – kérdezte kíváncsian, miközben mellém lépett, és belenézett a tükörbe. Megigazította a haját, az ingét, majd ragyogó mosolyt festett az arcára. – Ez az. Látod, Eliza? Így kell várni a zsémbes szülőket. Minden rendben lesz.

– Ezt még te sem hiszed el! Lemerem fogadni, hogy jóval idegesebb vagy, mint én.

– Van benne valami... – merengett el. – De nem engedem, hogy ezt te is észrevedd.

– Miért nem? Te is látod rajtam, hogy ideges vagyok. Én nem láthatnám?

Felnevetett. Beindult a képzelőerőm: ezer meg ezer négyzetmilliméterről hallottam visszaverődni a hangját.

– Roppant egyszerű oka van. Nem szeretném, ha még rajtam is stresszelnél. Tök sima lesz az egész, majd meglátod. Ez nem nagy dolog. Pár óra múlva vége az egésznek, és aztán elviszlek valahová.

– Hogy? – kérdeztem vissza meglepetten. – Mégis, hova?

– Titok. És csak akkor tudod meg, ha jó leszel. Áll az alku?

– Hmm. Néha komolyan azt hiszem, hogy a Marsról jöttél. Csak olyan messziről nem látszódik a fejem felett ragyogó glória!

– Tudtam, hogy a válaszodban nem kell csalódnom. – Emelte maga elé a bal kezét, hogy lepacsizzak vele. – Csak pár óra, angyalom...

Sötétített, golyóálló ablakú, eleganciát és sznobságot sugárzó, hosszú, fekete limuzin állt meg a ház előtt. A lélegzetem is elakadt.

Noel még utoljára körbenézett a házban, majd bátorítóan rám mosolygott. Sajnos semmiféle nyugtató hatását nem éreztem.

Félve pillantottam az ajtó felé, mely néhány feszült másodperc után kinyílt. Egy sötétszínű ruhába öltözött testőr nyitott ajtót, és engedte be rajta lakótársam szüleit.

Éppúgy néztek ki, ahogyan az ember elképzelné őket. A nő az ötvenes évei elején járhatott, elegáns, korallszínű ruhát viselt, amely tökéletesen passzolt fehér bőréhez. Haja barna volt, hullámos, lágyan omlott a vállára. Nagy, sötétbarna szeme volt, mely kiáltozott az ember figyelméért. Ledermedt, amikor meglátott. A férfi szőke volt, melyhez hideg, kék szempár tartozott. Erős, markáns arcvonásai tükrözték személyiségének domináns részét, a keménységet. Megremegtem, ahogyan végigfutatta rajtam a pillantását. A testőr becsukta maga mögött az ajtót, immáron csak négyen maradtunk a helyiségben.

A szülők – miután lenyelték a torkukon ragadt polipot –, nagy ölelések közepette fogadták Noelt, és mikor ennek a családi rituálés köszöntésnek vége lett, felém fordították minden figyelmüket. Látszott rajtuk, hogy baromira nincs ínyükre a dolog, sőt, legszívesebben kiüldöznének a világból, és csak pár perc választja el őket attól, hogy meg is tegyék.

– Kisfiam – kezdte az anyja. – Nem szeretnél valamit elmondani?

– Dehogyisnem! – Noel próbálta mindvégig elhitetni, hogy nyugodt, és teljesen laza. – Anya, ő itt a barátnőm, Eliza.

Ha eddig csúnyán néztek rám, akkor le sem tudnám írni a mostani arckifejezésüket. Megrökönyödés, undor, értetlenség.

Miután sikeresen befejeztük a bemutatkozósdit, leültünk az asztalhoz. Én okosan csendben maradtam, és csak hallgattam, hogy miről folyik a diskurzus. Nem tudtam nem érezni a kutakodó tekinteteket magamon, és nem tudtam nem hallani az elejtett megjegyzéseket.

Noel anyja felém fordult, és faggatni kezdett. Hirtelen érdekelni kezdte az életem, a munkám, a családom. Úgy éreztem magamat, mintha a középkorban lennénk, az inkvizíció idejében. Ha nem adtam tökéletes választ a kérdéseire, bombázott a megjegyzéseivel. Szerencsére, hogy a beszélőképességemmel semmi gond nem volt, sőt. Egy rádiós elvégre legyen ilyen!

– És hol ismerkedtetek meg? – kérdezett közbe az apja is.

– Hát... – húzta el a száját Noel, és segélykérően rám pillantott. – Semmi érdekes nem volt benne.

– Ó, most miért mondod? – nevettem fel könnyedséget színlelve, és közelebb csusszantam hozzá a kanapén. Összekulcsoltam a kezeinket. – Szerintem pedig tök érdekes volt.

– Halljuk! – bíztatott „anyósom”.

Annyira lerítt róla, hogy valójában teljesen hidegen hagyja, hogy az valami félelmetes. Szerintem legszívesebben egy égő vasvillával űzne a pokolba, nem pedig itt bájologna velem. Most kezdtem megérteni, miért viszolygott tőlük Noel annyira.

– Egy egyetemi bulin történt. Van egy barátnőm, aki most fog végezni, és nemrégiben tartott egy szülinapi bulit. Tudják milyen ez... Sok fiatal, mindenki hozott magával valakit, könnyen összejött a társaság. Na, és mit ad Isten, mi is ott voltunk. Ebben még nincs semmi különös, a történet ott kezd érdekessé válni, hogy...

– Hogy azt gondoltam róla, hogy egy elviselhetetlen, beképzelt, nagyszájú liba, aki lenézi az embereket. Ezt pedig onnan tudtam, hogy a barátom, Sam, kiszúrta magának, és finoman közeledni kezdett felé, amikor...

– Amikor is ellöktem magamtól, és még kicsit ki is osztottam. Tök jogos volt, Noel, ne nézz így rám. Az a te Sam barátod csak úgy belecsípett a fenekembe! Még jó, hogy megérdemelte, amit kapott.

– Azért nem kellett volna olyan hevesen reagálnod rá, ahogyan tetted. Képzeljétek, miután leégette mindenki előtt, hogy mennyire primitív, hogy ilyen barlangi módszerrel próbálja megszerezni, még meg nyakon is öntötte, amikor Sam megpróbálta védeni magát – magyarázta Noel. Úgy éreztem, hogy bármelyik pillanatban kirobbanhat belőlem a nevetés, és lebukik a kis színjátékunk. Miközben meséltünk, és egymás szavába vágva alakítottuk a történetet, Noel ujjai apró köröket rajzoltak a kézfejemre. Borzongató érzés volt.

– Aztán jöttél te, és megvédted a barátodat – bólogattam. – Szerencséd, hogy te intelligensebb oldalról próbáltad megközelíteni, mint ő. Lehet, hogy te is kaptál volna – kuncogtam.

– Hah! Nem kell félteni. Végül, csak jól elrendeztem a dolgokat, nem? – vigyorgott. – Megértetted az érveimet, és ekkor rájöttem, nem is vagy olyan, mint azt én gondoltam.

– Hát ez... Nagyon érdekes – dörmögte „apósom”. – Egyetemi bulik... Nekünk is volt részünk néhányban még annak idején, de ezeket már össze sem lehet hasonlítani a mostaniakkal. Mi még bólét ittunk és...

– Kisfiam, miért nem említetted Elizát a múltkori ittlétünk során? Nem volt az olyan régen, nyugodt szívvel elárulhattad volna.

– Tudom, anya. Sajnálom! Én csak nem akartam, hogy addig tudjatok róla, amíg meg nem ismeritek személyesen.

Válaszként egy halk hümmögésben érkezett, én pedig elnézést kértem, és a konyhába siettem. Szükségem volt egy kis friss levegőre.

Halk suttogások hangja jutott el hozzám, nem volt nehéz kitalálni, hogy rólam beszéltek. Megráztam a fejemet. Mindenki ellenezte, hogy vagyok. Noelt kivéve. Hiába próbált védeni, a szülei tigris módjára védelmezték.

De mégis mitől féltik ennyire? Mit gondolnak, elrabolom? Vagy megfojtom egy párnával? Kész őrültség. A fiúk felnőtt férfi, hadd élje az életét egyedül.

Hú, na oké, túlságosan beleéltem magam a barátnő szerepbe. Csak lakótárs vagy – emlékeztettem magamat. Lakótárs... Az a baj, hogy sokkal jobb érzés nemcsak annak lenni.

Címkék: Eliza in wonderland

3 comments