Eliza in Wonderland - 11. ♥

13:34

Sziasztok, Édeseim! :) Jó olvasást és kellemes hétvégét kívánok! :)

Most is Lexi javította, köszönet neki! :)

Pusszantalak titeket:

Sabrena

xXx

11. Angyali boszorkány

Pár percig tényleg azt hittem, hogy felrobbanok. Az járt a fejemben, hogyha nem mennek el nagyon rövid időn belül, nekem végem van. Megfogadtam magamban, hogy ezentúl sosem fogok kételkedni egy barátom állításában sem, ha azt mondja, hogy szörnyűek a szülei. Ugyanis ők tényleg azok voltak! Kibírhatatlan, brr. Elcsodálkozom azon, hogy Noel hogy lett egyáltalán ilyen normális?

Megszorította a kezemet, ezzel visszarántott a valóságba. Megráztam a fejemet, és próbáltam újra felvenni a beszélgetés fonalát. Ha jól vettem ki az ősök szavaiból, pénzről volt szó. Méghozzá nagyon, nagyon sok pénzről. És valami vállalatról meg részvényekről. Tökéletesen olyan téma, ami hidegen hagy. Ahogyan elnéztem Noel elkínzott ábrázatát, azt hiszem, ő is így van ezzel.

Ahogyan teltek a percek, rájöttem, hogy képes vagyok csillogó szemmel, értelmes tekintettel bámulni, miközben néha–néha bólintok egyet, és helyeslek. Mindezt anélkül, hogy egy pillanatig is figyelnék arra, miről folyik körülöttem a diskurzus. Továbbá feszélyezett már a helyzet, és szabadulni szerettem volna. A zúgó hang üvöltött a fejemben, kész csoda, hogy nem hallatszódott ki belőlem.

Legszívesebben ordítottam volna örömömben, amikor a luxuslimó elgördült a ház elől. Na jó, talán az ordítás még messze állt tőlem, de az örömömben ugrabugrálás már nem annyira. Így adtam ki magamból a felgyülemlett feszkót. Mennyei érzés volt! Láttam Noelt, ahogy integetett az autó után, majd sebes léptekkel az ajtó felé vette az irányt. Megreguláztam magamat, nem lenne túl jó, hogyha azt látná, mennyire örülök a szülei távozásának. Pedig hú, mennyire örültem!

Lakótársam nagyot sóhajtva vetette neki a hátát az ajtónak. Nyújtózkodott egyet, majd felém pillantott.

– Ugye, hogy mennyire szörnyűek? – sóhajtotta.

– Á, nem – halandzsáztam. – Végül is, nem is olyan rosszak. Egész elviselhetőek, ha...

– Ha egy másik kontinensen élnek – szakított félbe. – És ne lódíts, nagyon jól tudom, hogy mi a véleményed róluk. Az, ami nekem. Így már megérted, miért is menekültem el a meleg, szülői házból.

– Nem, én tényleg nem találom őket annyira... Um, szörnyűnek. Csak egy kicsit...

– Eliza, szörnyűek. Ezen nincs mit szépíteni, én nagyon jól tudom.

– Hát, ha ennyire ragaszkodsz az állításodhoz, akkor...

– Szörnyűek!

– Igazad van – nyögtem ki végül. – De még mennyire, hogy azok! Azt hittem, anyukád felnyársal a tekintetével, és azt, hogy apukád eléget máglyán, mintha boszorkány lennék.

– Tanulság: legközelebb elhiszed nekem, amit mondok.

– Én mindig hittem neked! Csak maximum kicsit furcsállottam, hogy így nyilatkozol róluk. De már megértem! Tudd be a viselkedésüket annak, hogy féltenek. Próbálnak óvni mindentől, beleértve egy ilyen rossz, gonosz boszorkányt is, mint én – kuncogtam.

– Te nem is vagy az – ellenkezett.

Ellökte magát az ajtótól, közelebb lépdelt hozzám, és kisimította a hajtincseimet az arcomból. Keze végigsimított a bőrömön, egész testemben megremegtem, és éreztem, hogy az arcomat elönti a lemenő nap színéhez hasonlító pirosság.

– Azt hiszem – suttogta az arcomhoz közel –, hogy az előbb tisztáztuk már, te nem boszorkány vagy.

– Hát akkor micsoda? – kérdeztem zihálva, halk, susogós hangon.

– Nem emlékszel? – mosolyodott el pimaszul, miközben óvatosan beletúrt a hajamba. Felszisszentem, végtelenül jólesett. – Tényleg nem rémlik, angyalom?

Azt hittem, Noel szórakozott, amikor azt mondta, hogy a szülei látogatása után elmegyünk valahová. De most, ahogyan újra és újra végigpillantok magamon a tükörben, azt kell mondanom, ennek a fele sem tréfa. Azt sem tudom, hogy mikor mentem bele ilyesmibe utoljára... Sőt, hogy mikor mentem egyáltalán ilyesmibe bele!

Te jó ég, komolyan így, ilyen szerkóban kell végigmasíroznom New Yorkon? Az odáig rendben van, hogy itt már megszokták a fura emberek jelenlétét, de az ősz közepén az angyalruhába bújt szőke lány nem olyan megszokott. Még szárnyaim is voltak! Hálát adtam az égnek, hogy volt egy maszk az arcom előtt, ami takart, így talán nem szúr ki majd mindenki első körben...

Stílusos lett volna, ha Noel lesz az ördög, de sajnos nem sikerült rávennem. Ő is hófehérbe öltözött, csak neki nem voltak cuki tollai és szárnyai. Nyilván, nekem legyen a legrosszabb...

Amikor azt gondoltam, hogy majd csodálkozó tekintetek, fütyülések és illetlen beszólások követik a vonulásunkat, nem tévedtem. Az embereknek megakadt rajtunk a szemük, egyesek még fényképeztek is... Kész röhej, mint az állatokat a cirkuszban!

Ettől függetlenül képtelen lettem volna Noelre haragudni, amiért elráncigált. Nyugodtan mondhattam volna nemet az álarcosbál kérdésére, de én nem tettem. Jó bulinak gondoltam, a gimi óta nem volt ilyesmiben részem, és az sem elhanyagolható szempont, hogy Noellel mehettem.

Amikor beléptünk a második emeleti, galériás lakásba, amely fel volt díszítve lampionokkal és egyéb színes csodákkal, minden szem ránk szegeződött. Úgy tűnt, hogy nemcsak mi választottunk magunknak angyali jelmezt, feltűnően sok volt a szárnyas lény. Azért, voltak köztük olyan lányok is, akik a szárnyukkal inkább csirkék lehettek volna, mint angyalok. Ekkor egy Freddie Kreugernek öltözött alak lépett elénk, és üdvözölt minket. Perceknek kellett eltelnie ahhoz, mire megvilágosodtam, hogy ez Sam. Noel barátja.

– Haver! – kiáltotta. – Azt hittem, sosem jutsz már el idáig a szárnyaidon!

– Bocsi a késésért, de akadt otthon egy kis zűr.

– Ó – bólogatott. – Eliza, gyönyörűen festesz ma este. Telitalálat volt a jelmezed!

– Nem az én ötletem volt – pillantottam Noel felé. – Köszönöm szépen, Sam, a te öltözéked is öhm... Nagyon kifejező.

– Köszönöm szépen! – nevetett fel, majd lepacsizott Noellel, és elrohant, mert valamelyik udvarhölgye hívatta.

Az este felénél történhetett. Túl voltunk már az első táncon, a sokadik italunkon, és rengeteg beszélgetésen. Bármennyire is fura volt belátni, vonzódtam Noelhez. Hogy a francba ne vonzódtam volna? Észbontóan nézett ki, észbontó volt a stílusa, és ő maga is. Olyan hatást mért rám, amilyet senki sem a történelem során... Szerettem volna még közelebb kerülni hozzá, és haragudtam is magamra a gondolat miatt.

Viszont, amit tett az teljesen lesokkolt. A mosdóba indultam, felálltam az asztalunktól, amikor Noel a kezemnél fogva visszarántott, erősen a mellkasának csapódtam.

– Ez meg...

Elhallgatatott. Egy félreeső asztalnál álltunk, sötét volt, a fények villództak, a zene hangosan dübörgött. Ez azonban cseppet sem zavart abban, hogy ne lássam, illetve ne halljam őt tökéletesen.

– Eliza – suttogta. – Én...

Totálisan megszűnt létezni a külvilág, és minden más, amikor megéreztem ajkát az enyémen.

Címkék: Eliza in wonderland

3 comments