Eliza in Wonderland - 9. ♥

17:03

Sziasztok, Mókuskáim! :) Meghoztam a következő részt, köszönöm az előzőhöz érkezett komikat, nagyon örültem nekik. :)

Bétázta: Lexi ♥ Köszönet! :)

Különleges fejezet ez, mert van hozzá zeneajánlóm. :) Én nagyon szeretem, remélem, nektek is tetszeni fog. :)

Time of dying - Three days grace

Pusszantalak titeket:

Sabrena

xXx

9. A zene az kell

Noel állandóan tanult. Mostanában nem láttam túl sokat, bezárkózott a szobájába, csak a könyvei és füzetei keresztezték az utamat olykor–olykor. Gondoltam arra, hogy elcsábítom kávézni, hiszen a napok óta tartó folyamatos tanulás eléggé fárasztó lehet. De nem kopogtam be, csak némán elsuhantam az ajtó előtt.

Leültem a konyhában az asztalhoz, kopogtattam egy sort rajta; pillanatok alatt meguntam ezt a pótcselekvést. Nagyot sóhajtva lépdeltem a konyhapulthoz, és készítettem egy teát. Hátha attól jobb lesz valami. Noel azonban a tevékenységek sorozata után sem került elő.

Él még egyáltalán? Itthon van? Vagy elrabolták a földönkívüliek? Esetleg, visszarepült a saját világába? Jobbra–balra ingattam a fejemet, miközben az ajtaját bámultam. Megannyi kérdés, nulla válasz.

Úgy döntöttem, én is visszavonulok. Becsuktam magam mögött a szobám ajtaját, és nekivetettem a hátamat. Miért zavar engem ennyire ez a kongó üresség, amikor eddig szabadulni akartam Noeltől? Mit tett velem, hogy így érzem magamat? Újabb kérdésáradat. Semmi felelet. Kezdett elegem lenni ebből a helyzetből.

A Hifihez léptem, és elindítottam a benne lévő cédét. Halkan hallgattam, nehogy megzavarjam Noelt a tanulásban. Leültem az ágyra, hátradőltem, és a plafonon lévő felragasztott csillagokat szemléltem. Minden ugyanolyan volt, mint eddig. Apróságokat kivéve. Ilyen például Noel, és ezek az idegesítő érzelmek.

– I will not die, I’ll wait here for you. I feel alive, when you’re beside me... – énekeltem hangosan, miközben a lábammal doboltam a padlón. Imádtam ezt a számot, ezt a bandát, ezt a stílust, ezt a szöveget, mindent. Újra és újra elkornyikáltam a refrént, teljesen kizártam a külvilágot. Csak a zene létezett.

Egészen addig, amíg félhangos kuncogást nem hallottam az ajtó felől... Nagy lendülettel felültem, kikerekedett szemmel bámulva az ajtófélfának lazán támaszkodó, mellkasán összefont kézzel álldogáló Noelre.

– A Three Days Grace kétségkívül király zenekar! – mutatta fel a hüvelykujját. – És a te előadásodban sokkal jobban tetszett ez a szám.

– Mióta hallgatóztál? – kérdeztem kétségbeesetten.

– Asszem az I will not die résznél kapcsolódtam be. Annyira énekeltél, hogy nem is hallottad, ahogyan kopogtam.

– Hát ez csodálatos – morogtam. – Pompás.

– Most meg mi történt, Eliza? – kérdezte meglepetten, majd beállt a szobám közepére, a szőnyegre, és bekapcsolódott a refrénbe. Léggitározva, mintha egy sok ezer fős közönségnek zenélve tombolt volna, és hangosan énekelte – néha visítozta – a számot.

Hangosan kacagva figyeltem, hogy mit művel, majd restartolva a zenét álltam fel mellé, egy hajkefét magam elé tartva mikrofon gyanánt, úgy ugrabugráltam körbe–körbe, és énekeltem teli torokból. Fantasztikus érzés volt! A zene képes összehozni embereket, új világokat teremteni közöttünk, áthidalni a távolságot. Kitűnően szórakoztunk. Egészen addig, amíg valaki be nem csengetett...

Félve nyitottam ajtót, és megilletődve tapasztaltam, hogy az idős szomszéd néni áll velem szemben, teljesen zabosan. Elhúztam a számat, és már a megfelelő kifogáson gondolkodtam, amikor Noel nagy lendülettel megérkezett, félrelökött az ajtóból, angyali mosolyt varázsolt az arcára, elbűvölően nézett a nénire, és mézes–mázos szavakkal elnézést kért. Csak lestem leesett állal. Ez az a Noel lenne, akivel néhány perccel ezelőtt léggitároztam a szobám közepén?

– Ezt meg hogy csináltad? – fordultam felé kérdő tekintettel, amikor becsuktam az ajtót.

– Sokéves tapasztalat – húzta ki magát büszkén. – Most mondd azt, hogy nem voltam szuper!

– De, tök szuper voltál. Köszönöm szépen, hogy elhárítottad a veszedelmet – hajoltam meg előtte játékosan.

– Igazán nincs mit, szép hölgy – váltott kimért stílusba, és ő is meghajolt előttem. Kuncogni kezdtem. – Esetleg, van valami elfoglaltsága jelen pillanatban, vagy ráér velem sétálgatni, hogy körbevezessem a rezidenciámon? – mutatott körbe a nappalin.

– Elnézést kell kérnem, uram, de most nem lehet. Néhány utcával arrébb – néztem a szobám felé –, koncertezik egy kedvenc együttesem, és VIP jegyeim vannak.

– Ó! Jegyei? Kivel tetszik menni?

– Odabent egy nagyon pimasz, életvidám, helyes kölyköt rejtegetek. Ő jelenti a tökéletes társaságot számomra.

– Csakugyan?

– Bizony – bólogattam. – Ő nem ilyen frigid! – tört ki belőlem a hangos nevetés, majd igyekeztem rendezni vonásaimat. Láttam, hogy elfojtja a mosolyát. – Ha most megbocsát, uram – hajoltam meg újra, pipiskedve, és a szobám felé iramodtam.

Noel azon nyomban utánam szaladt, hangos nevetésétől zengett a ház.

– Nem is vagyok frigid! – bökött oldalba.

– Persze, hogy nem vagy az – nyújtottam ki rá a nyelvemet, majd felhangosítottam a zenét, kiválasztottam a CD-ről egy másik kedvencemet, és félig felvont szemöldökkel Noelre néztem. – Nos, csatlakozol, Ozzy Osbourne?

Egy pillanatig döbbenten, értetlenül nézett rám, majd ingatni kezdte a fejét, csibészes mosolyra húzta az ajkait, így válaszolt:

– Hát hogyne, Sharon Osbourne!

Címkék: Eliza in wonderland

3 comments